Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hajnalodott. A kígyó, a farkas és a sárkány már útra készen állt, amikor egy fülemüle szállt le melléjük egy faágra.

- Hová indultok ? - kérdezte őket.

- Megyünk eloltani éhünket és szomjunkat - mondták azok - , emberhússal és embervérrel !

- Hogy lehettek ilyen gonoszok ? - csóválta a fejét a fülemüle.

- Ne gondold azt, hogy mindig ilyenek voltunk. - válaszolta a kígyó - Az emberek tettek minket gonosszá, azzal, hogy annak akartak látni. Én békében éltem velük, de egy csapat embergyerek mégis megfogott : kövekkel dobáltak, botokkal vertek, tűzzel égették a testem. És közben azt kiabálták : úgy kell neked, gonosz féreg !

- Én is békében és nyugalomban éltem szüleimmel és testvéreimmel az erdő mélyén. - mondta a farkas - Aztán egy nap vadászok jöttek és ránk támadtak. Egyedül én menekültem meg. A bozót sűrűjéből néztem végig, ahogy lemészárolják sebesült szeretteimet, és látnom kellett, hogy folyik el az életük a vérükkel együtt. És a vadászok miközben megnyúzták őket, ezt mondogatták : Úgy kell a gonosz férgeknek !

- Én még csak nem is léteztem. - mondta a sárkány - De nekik nem volt elég a kígyó és a farkas, nekik valami még hatalmasabb és gonoszabb kellett : így hát megteremtettek engem a saját képzelgéseikből és félelmeikből. És amint megszülettem, vasba öltöztetett lovagjaikat küldték rám, hogy elpusztítsanak.

- Nem, mi nem ilyennek születtünk. - szólalt meg újra a kígyó - Azzá lettünk, amivé akarták hogy legyünk, s most ezért gyűlölnek bennünket.

Csend támadt. A fülemüle nem kérdezett többet - csak ült, és bámult maga elé. Aztán egyszercsak megrebbentette szárnyait és elröppent. Ők is útnak indultak hát.

A kígyó aznap halálra mart három kisgyereket, a farkas széttépett egy egész nyájat a pásztorokkal együtt, a sárkány pedig hamuvá perzselt egy egész falut, vele az ott élőket. Csak a dolgukat tették : azt, amit az Ember elvárt tőlük.

 

 

Történt egyszer, hogy a nagy erdei tisztáson összegyűltek az állatok, és azon kezdtek tanakodni, hogy mi a legfontosabb az életben.

- Szerintem a legfontosabb dolog az életben a barátság. - mondta az egér, és a lajhárhoz fordult - És szerinted ?

- A nyugalom ! - mondta az, és ásított egyet.

- Á, annál sokkal fontosabb az ész ! - legyintett a róka.

- Szerintem ... - kezdte volna a kaméleon, de a többiek rögtön letorkollták.

- Ugyan, mit tudsz te erről !

- Te kis köpönyegforgató ! - tette hozzá a róka.

- A legfontosabb dolog az életben a muzikalitás ! - trillázta a fülemüle.

- Hát nem mondom, az is lényeges, de a legfontosabb mégiscsak a szerelem. - brekegte a béka, mert éppen tavasz volt.

- Szerintem ... - kezdte volna megint a kaméleon, de a többiek újra csak lehurrogták.

- Majd pont te mondod meg, aki nem tudsz semmi mást, csak a színedet változtatni !

- A legfontosabb dolog az életben a szépség ! - folytatta a beszélgetést az őz - És a kecsesség.

- Akkor már inkább a gyorsaság ! - rikkantotta közbe a nyúl.

- Ez ostobaság ! - vetette ellen a pocok - A legfontosabb az, hogy legyen mindig mit enned.

- Szer ... - a kaméleon már csak eddig jutott, mert a többiek megint beléfojtották a szót.

- Ha még egyszer meg mersz szólalni, még meg is verünk ! - mondta a róka, aki valami okból még külön is haragudott rá - Na hol is tartottunk ?

- Ott - ismételte meg a pocok - , hogy a legfontosabb a tele has.

- Ez mindig csak zabálna ! - sziszegte a kígyó - Még egy ilyen haspókot !

- Miért, akkor szerinted mi a legfontosabb ? - kérdezte sértődötten a pocok.

- A hajlékonyság és a rugalmasság. - válaszolta a kígyó.

- Márpedig én mégis azt mondom ... - kezdte volna az őz, de ebben a pillanatban megzörrent a bozót, és kilépett belőle az oroszlán és a medve.

- Na te mit gondolsz, medve komám ? - kérdezte az oroszlán társától - Mi a legfontosabb ?

- Nem tudom eldönteni. De talán te meg tudod mondani. - fordult a medve a sashoz, aki csak most csatlakozott hozzájuk.

- Ó, hogyne. - válaszolta a sas - Szerintem a barátság.

Azzal bekapta az egeret.

- Szerintem az ész. - mondta az oroszlán, és széttépte a rókát.

- Szerintem a nyugalom. - mondta a medve, és megölte a lajhárt.

- Szerintem a muzikalitás. - mondta a sas, és megfojtotta a fülemülét.

- Szerintem a szerelem. - mondta az oroszlán, és eltaposta a békát.

- Szerintem a szépség. - mondta a medve, és agyonsújtotta az őzt.

- Szerintem a hajlékonyság. - mondta a sas, miközben felragadta a kígyót, és elrepült vele.

- Szerintem a gyorsaság. - mondta az oroszlán, és felfalta a nyulat.

- Szerintem az, hogy mindig legyen mit enned. - mondta a medve, és elnyelte a pockot.

Csend támadt. Aztán a medve megtörölte a száját, és azt mondta :

- Na, azt hiszem mehetünk.

Azzal az oroszlánnal együtt szép komótosan elballagtak a bozótoshoz, majd eltűntek benne.

- De most tényleg, medve ! - hallatszott az oroszlán hangja valahonnan messziről - Szerinted mi a legfontosabb ?

- Szerintem ... - motyogta a tisztáson a kaméleon egy barna földrög képében - Túlélni ...

 

 

 

Tanulságos mese magyaroknak

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelõkön, és uralkodott az erdõn is, amelyik a domb mögött kezdõdött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyûjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekrõl begyûjtötte a gabonát, a rétekrõl a szénát és az erdõbõl a tüzelõfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerûbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelõrõl, meleg istállókban adott szállást nekik és gondoskodott róluk. Így élt az ember. Meg tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól õszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyezõ nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte õket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba. Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús õszi napon, mikor az esõ zsinóron lógott az égbõl, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messzirõl jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtõztek a pincében. Ennivalót bõven találtak, jóllaktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nõttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta õket. Késõbb észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törõdött vele. Volt elég. Jutott belõle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát õ is, ha akar.

És telt az idõ, és a patkányok szaporodtak. Elõször feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az elsõ patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta: - Õk is kell, hogy éljenek. s ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sõt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplõ csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott botjával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja õket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellõzi, gyilkos, gonosz és önzõ.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a fõpatkány egy zsírosbödön tetejérõl. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - és a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderrõl nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplõ csizmát magának, és nem törõdött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet és az összes sajtot, sõt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amibõl még a kutyájának sem ad. Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötözte, s a rudat a dróttal fölakasztotta a gerendára. Ebbõl lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok között.

- Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkõzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tûrjük tovább! - és föllázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtûrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak - még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehetõ volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehetõ, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bûz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az esõ, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra már megettek mindent, ami ehetõ volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetõrõl lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetõn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Elõször veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetõt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körül a házat. Õszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtõzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!

 

Bátorkodnám megjegyezni, hogy ez Wass Albert mű !

 

 

 

 

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer régen két nagyon boldog ember, úgy hívták Őket, hogy Tamás és Margit. Volt nekik két gyermekük, Jancsi és Juli.



Hogy megértsétek milyen boldogok voltak, tudnotok kell, milyen is volt az élet akkoriban.

Tudjátok azokban az időkben mindenki kapott születésekor egy puha Bolyhos Zacskót. Ahányszor az ember belenyúlt ebbe a zacskóba, ki tudott onnan venni egy Meleg Bolyhost.

A Meleg Bolyhosokra nagyon nagy szükség volt, mert ha valaki ilyen Meleg Bolyhost kapott, azon elömlött a melegség és a puhaság.

Azokra az emberekre, akik nem jutottak rendszeresen Meleg Bolyhoshoz, az a veszély leselkedett, hogy hátfájósok lesznek, ettől összetöpörödnek és meghalnak.

Azokban az időkben nagyon könnyű volt Meleg Bolyhosokat kapni. Akárhányszor az ember úgy érezte, odamehetett a másikhoz, és azt mondhatta: Szeretnék egy Meleg Bolyhost! Akkor csak benyúltál a zacskódba, és kihúztál egy Meleg Bolyhost, akkorát, amely egy kislány markában is elfér. Ahogy a Bolyhos meglátta a napvilágot, mosolyogni kezdett és nagy bozontos Meleg Bolyhossá növekedett.

 

Akkor aztán rátetted az illető vállára, fejére vagy ölébe, és az belesimult, ráolvadt a bőrére, és az egész testében jó érzéssel töltötte el.

Az emberek mindig kérték egymástól a Meleg Bolyhosokat, és mivel mindig szabadon hozzájutottak, nem okozott gondot eleget kapni belőlük.

Mindig tele volt velük a környék, és emiatt mindenki többnyire boldog volt és meleget és lágyságot érzett.

Egyszer egy gonosz Boszorkány járt arra. Dühbe gurult, amiért mindenki olyan boldog volt, hogy senki nem vásárolt nála szerelmi bájitalt és csodatevő balzsamokat. A Boszorkány nagyon okos volt és egy nagyon gonosz tervet eszelt ki.

Egy szép reggelen odalopódzott Tamáshoz, míg Margit a kislányukkal játszott a fülébe súgta: „Nézd csak, Tamás, látod azt a sok Bolyhost, amiket Margit ad Julinak? Tudod, ha így folytatja, végül ki fog fogyni belőlük és egy sem marad számodra.”

Tamás meghökkent. „Azt akarod mondani, hogy nem lesz mindannyiszor egy Meleg Bolyhos a zacskóban, ahányszor csak belenyúlunk?”.- kérdezte a Boszorkánytól. „Nem bizony, egyáltalán nem,” – felelte a boszorkány - „és ha egyszer kifogytál, akkor annyi. Több már nem lesz.” Ezzel a boszorkány kárörvendő kacajjal elszállt.

Tamás szívére vette a dolgot és elkezdte figyelni, hányszor ad Margit valaki másnak Meleg Bolyhost. Végül nagyon elkezdett aggódni és ingerült lett, mert nagyon szerette Margit Meleg Bolyhosait, és nem akart lemondani róluk. Azon kezdett gondolkodni, hogy nem helyes, ha Margit minden Meleg Bolyhosát a gyerekekre meg másokra költi.

 

 

Ahányszor csak Margit valaki másnak adott egyet, Tamás elkezdett panaszkodni, és mivel Margit nagyon szerette Őt, nem adott már olyan gyakran másoknak Meleg Bolyhosokat, neki tartalékolta őket.

A gyerekek látták ezt és hamarosan megtanulták, hogy rossz dolog Meleg Bolyhosokat adni ahányszor csak kérnek minket, vagy kedvünk van hozzá. Ők is nagyon elővigyázatosak lettek. Közelről figyelték szüleiket, és ahányszor csak azt érezték, hogy szüleik túl sok Meleg Bolyhost adnak másoknak, Ők is ellenkezni kezdtek.

Egyre inkább azon aggódtak, hogy túl sok Meleg Bolyhost adnak ki a kezükből. Bár minden alkalommal találtak egy Meleg Bolyhost, ahányszor csak belenyúltak a zacskójukba, egyre kevesebbszer nyúltak bele és egyre fösvényebbé váltak. Csakhamar az emberek észrevették a Meleg Bolyhosok hiányát és kezdtek kevesebb melegséget és lágyságot érezni. Elkezdtek összetöpörödni, és volt, aki bizony meg is halt a Meleg Bolyhosok hiányától.

Egyre többen mentek a boszorkányhoz bájitalt és balzsamot venni, habár úgy tűnt, ezek sem segítenek.

Nos, a helyzet tényleg nagyon rosszra fordult. A gonosz boszorkány nem akarta igazából, hogy az emberek meghaljanak (mert halott emberek nem tudnak balzsamot és bájitalt venni), így hát új tervet eszelt ki.

Mindenkinek adott egy zacskót, ami nagyon hasonlított a Bolyhos Zacskóhoz, csak ez hideg volt, míg a Bolyhos Zacskó meleg. A boszorkány zacskójának belsejében Hideg Szúrósok voltak. Ezektől a Hideg Szúrósoktól az ember nem melegséget és lágyságot érzett, hanem hideget és szúrást.

 

 

Viszont megóvták az embert az összetöpörödéstől. Így aztán ettől kezdve, ha valaki azt mondta „Kérek egy Meleg Bolyhost”, az emberek, akik féltek, hogy kimerítik készleteiket, azt felelték: „Nem tudok Meleg Bolyhost adni neked, nem kérsz inkább egy Hideg Szúróst?”

Előfordult, hogy két ember találkozott, arra gondoltak, hogy Meleg Bolyhoshoz juthatnának, de egyikük vagy másikuk meggondolta magát és a végén Hideg Szúrósokat adtak egymásnak. Így történt, hogy míg kevesen haltak meg, sokan voltak boldogtalanok, és hidegnek és szúrósnak érezték magukat.

A helyzet nagyon bonyolulttá vált. A Meleg Bolyhosok, amikről eddig azt gondolták, elérhetők, mint a levegő, rettentő értékessé váltak. Emiatt az emberek mindenféle dolgokat megtettek, hogy hozzájuk jussanak.

Mielőtt a boszorkány megjelent, az emberek gyakran hárman, négyen, öten összejöttek, és sose tartották számon ki ad Meleg Bolyhost kinek. A boszorkány jövetele után az emberek kezdtek párokra szakadozni, és Meleg Bolyhosaikat kizárólag egymás számára tartogatták.

Azok, akik megfeledkeztek magukról, és egy Bolyhost adtak valaki másnak, bűntudatot éreztek, mert tudták, hogy partnerük valószínűleg megérzi a veszteséget. Azoknak, akik nem találtak bőkezű partnerre, meg kellett venniük a Bolyhosokat, és hosszú órákig kellett dolgozniuk a pénzért.

Egy másik dolog is történt. Néhány ember a Hideg Szúrósokat –ezek korlátlanul és szabadon beszerezhetők voltak – pelyhekkel és fehér festékkel vonva be őket, Meleg Bolyhosként adta tovább.

Ezek a Meleg Bolyhos utánzatok valójában Műanyag Bolyhosok voltak, és további nehézséget okoztak. Például két ember összejött és szabadon cserélt Műanyag bolyhost, amitől feltehetően jól kellett volna érezzék magukat, ehelyett rossz érzéssel váltak el. Minthogy azt hitték, Meleg Bolyhosokat cserélnek, az embereket ez nagyon megzavarta, és nem jöttek rá, hogy amiatt van hideg szúrós érzésük, hogy sok Műanyag Bolyhost kaptak.

 

 

Tehát a helyzet nagyon lehangoló volt, és mindez akkor kezdődött, amikor a boszorkány elhitette az emberekkel, hogy egy napon, mikor a legkevésbé várják, megeshet, hogy belenyúlnak Bolyhos Zacskójukba és nem találnak benne Meleg Bolyhost.

Nem rég egy kedves, erős, telt és mosolygós asszony jött erre a boldogtalan vidékre. Úgy tűnt, nem hallott még a boszorkányról, és nem aggódott amiatt, hogy a Meleg Bolyhosok kifogyhatnak.

Szabadon adta őket, még akkor is, ha nem kérték. Az emberek elnevezték Dús Asszonynak. Néhányan kifogásolták, mert arra tanította a gyerekeket, hogy nem kell félniük a Meleg Bolyhosok elfogyásától.

A gyerekek nagyon szerették Őt, mert jól érezték magukat körülötte. Ők maguk is elkezdtek Meleg Bolyhosokat adni, amikor csak kedvük tartotta.

A felnőtteket aggasztotta a dolog, és elhatározták, hogy törvényt hoznak a gyerekek védelmében, nehogy elfecséreljék Meleg Bolyhos készleteiket. A törvény bűncselekménynek minősítette, ha valaki nemtörődöm módon, és engedély nélkül adja ki a Meleg Bolyhosait.

 

 

Sok gyerek azonban látszólag nem tudta, vagy nem törődött ezzel, és a törvény ellenére folytatta a Meleg Bolyhosok egymásnak adását, ahányszor csak kedve támadt és mindig, hogyha kérték rá.

Minthogy nagyon-nagyon sok gyerek volt – csaknem annyi mint felnőtt – úgy nézett ki a dolog, hogy a gyerekek rátaláltak saját útjukra.

Mostanában nehéz megmondani, mi fog történni. Vajon a felnőttek is csatlakoznak majd a Dús Asszonyhoz és a gyerekekhez, és megkockáztatják, marad-e annyi Bolyhos, amennyi kell?

Vajon Tamás és Margit felidézve azokat a napokat, amikor olyan boldogok voltak és a Meleg Bolyhosok korlátlanul álltak rendelkezésre, újra elkezdi szabadon osztani a Meleg Bolyhosokat?

A harc elterjedt a földön és valószínűleg ott is folyik, ahol Te élsz. Ha akarsz, Te is csatlakozhatsz hozzá azzal, hogy szabadon adod és kéred a Meleg Bolyhosokat, és hogy olyan szerető és egészséges ember vagy, amilyen csak lehetsz.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.